Basó
Az első két haiku: Új Symposion, 1991/1-2,
a további hét: kéziratként a műfodítótól

Öreg tócsába
levelibéka ugrik.
Csöndes csobbanás.

Villámot látni
s nem gondolni: az élet
csak egy villanás –

Vadruca rikolt;
fakón fehérlik dala
a sötét vizen.

Egy kopár ágon
dolmányos varjú pihen -
őszi alkonyat.

Tavasz: hajnali,
hűs ködbe burkolózó
névtelen hegycsúcs.

Néha a felhők
mentenek csak föl a hold-
bámulás alól...

Őszül. Egyforma
zöldben ragyog tenger és
smaragd rizsmező.

Nyugodt némaság -
aztán sziklákat repeszt
a kabóca-dal.

Májusi eső:
mályvák hajolnak a nap
égi útjára.

Hét ködbe burkolt
látomás után Mii
harangját hallom.

Bár őszi szél fúj,
a gesztenye burka még
zöld színben ragyog.

Ügyet sem vetve
az őszi szélre, a nap
csak ragyog, ragyog...

Buszon
Új Symposion, 1991/1-2, 8. oldal

Mustárvirágok.
A sötétlő tengeren
nem látni bálnát.

Tálban tiszta víz:
vésőjét hűti benne
a kőfaragó.

Fehér szilvafa:
ágai között fordul
reggelbe az éj.

Mélyülő sötét –
alszik az egész falu.
Hulló víz zaja.

Körtefa szirma
hull – egy asszony holdfényben
levelet olvas.

Te elmész, de én 
itt maradok. Ez fölér
két lombhullással.

Tavaszi eső
zuhog. Fönn a háztetőn
rongybaba ázik.

Issza
Kéziratként a műfordítótól

Ha betérsz hozzám,
ne vesd meg szerény lakom,
szentjánosbogár!

Cserélek én, ha
kell, ruhát a vándorral -
de tetveket nem.

Bagoly kiált a
szentjánosbogárkának:
„Gyere csak, gyere!"

Csak azáltal, hogy
létezem, jelen vagyok
a hóesésben.

Egy helyes világ:
harmatcsöppek hullanak,
hol egy, hol kettő.

Ahol emberek
vannak, ott legyeket is,
Buddhákat is lelsz.

Mikor idefönn
szilvafák virágoznak,
a pokolban fagy.

Kibéreltem a
szobám a szúnyogoktól
s aludni tértem.

Legyecskéim, már
itt sem vagyok - most aztán
szeretkezhettek!

Moszkitófelhők...
Nélkülük oly kietlen
lenne a világ.

Esteledik már:
inog a hegyek árnya
az őszi szélben.

Varjú suhan át
lassan a mezők fölött...
Mintha szántana.

Sose feledd: ha
virágokat bámulsz is,
a pokolban jársz.

Milyen dicsőség
szúnyogokat égetni
öregségünkre!...

Vadlibazsivaly -
már megint rólam pletykál
az egész világ.

Ilyen pillangó
született volna - ebben
a bogáncsosban?

Szemedben messzi
hegycsúcsok tükröződnek,
kis szitakötő.

Rövid éjszaka -
szőlővessző hegyén
skarlát virág.

Micsoda világ,
ahol a lótuszokat
a földbe szántják!...

Vigyázz, kicsinyke
szentjánosbogár! Fejed
a kőbe ütöd.

Jamagucsi Szodó (1641-1716)

kései tavasz,
keserű rebarbara,
hagyuló rózsák

Naito Dzsószó (1662-1718)

mért ragaszkodjunk
a dolgokhoz? nézd, béka
lebeg a vízben.

Siki

Betegágyamból
újra és újra kérdem:
„Milyen mély a hó?"

Nemsoká halott -
mégis most leghangosabb:
őszi kabóca.

Denevér röpte:
sötét suhanás a fák
koronái közt.

Szenrjúk ismeretlen 18. századi költők tollából

Ahol egy forma él, ott él annak travesztiája is. Ezek a versek 5+7+5 szótagosak, mégsem tűnnek konvencionális haikunak - leginkább azért, mert képszerű természeti megfigyelések helyett kerek gondolatokat, az emberi esendőséget kifigurázó meglátásokat fogalmaznak meg tizenhét szótagban, a haikuban amúgy hagyományosan kötelező úgynevezett "évszakszó" (kigo) nélkül.

A fordítások angolból készültek. Az angol változatok forrása Geoffrey Bownas és Anthony Thwaite The Penguin Book of Japanese Verse című válogatása.

a húg először
lesi ki a vőlegény
rossz szokásait...

igaz, egy szeme
van csak, de az szép, mondja
a közvetítő

nagyot fingik egy
ló; a kompon vagy öten
szenvednek tőle

amikor nem megy
az üzlet, a kurva is
nevet változtat

főművét írja,
közben a felesége
a szomszédnál - varr

ha egyedül élsz,
még az sem vidít föl, ha
fingasz egy nagyot

( Nem én írtam de gondoltam beteszem, maximum ha zavar titeket hogy kissé gusztustalan akkor írjatok a Vendégkönyvbe.)