Basó

Szakadék alkony. 
Fölrebbenő liléket 
ríkat jeges szél. 

Kunyhóm megéled: 
jönnek majd új lakói 
Hina-ünnepre. 

Dérlepte tájék. 
Csak a faedényre rótt 
szegfű virágzik. 

Szakéscsészémbe, 
sürgő-forgó fecskenép, 
sarat ne hullass. 

Alkonyi szél leng, 
kalapos városi nép 
hűsöl a parton. 

Év múlik évre, 
s a cseresznyefa megél 
hullt szirmaiból. 

Esti harang sem 
hallik, csak a tavaszvég 
alkonyi csendje. 

Fehér kócsagok, 
hószárnyatok híd legyen 
két havas part közt.

Buszon

Búcsúzó tavasz 
veszteglése: kései 
cseresznyevirág. 

Rámesteledett, 
esőátjárta tetőn 
cseresznye ága.

Búcsúzó tavasz – 
szűkkeblű szerkesztőre 
orrol a költő. 

Újévi leves: 
háromszor is merítek 
akár a dúsak. 

Hótörte ágak 
roppanása behallik. 
Mélyül az este. 

Vetvén az árpát, 
ragyog a vének arcán: 
"Száz évig élünk." 

Esti szél támad, 
hullámfodrok verdesik 
szürkegém lábát. 

Viharvert ernyőm 
téli záporverésben 
szellemmé válik. 

Arany paraván 
ragyog – még gyönyörűbb így 
a peónia. 

Esős koranyár – 
kunkorodó indák kúsznak 
az ácsműhelyre. 

Kardját ledobva 
szól a vitéz: adj szállást! 
Kinn hóvihar dúl. 

Egy barna kánya 
fehér íriszre pottyant – 
be is teríti. 

Tengő falucska 
piros azáleái. 
Fehér a főtt rizs. 

Fagyosra dermed 
a gyertyaszál könnye mind. 
Daru az éjben. 

Kipányvázott ló, 
két kengyelén lassacskán 
hó halmozódik. 

Itt egy gém ázik, 
ott – daru sütkérezik: 
záporban, fényben. 

Hideg templomban 
leveles ánizs-ágat 
éhes egér rág. 

Denevérekre 
lesvén, összepillantunk: 
én és az az asszony. 

Pitypang virága 
késlekedve nyiladoz 
a deres úton. 

Kertek szegélyén 
ördögcérna tenyészik – 
elveszni köztük. 

Szilva virágzik – 
kicsire összetöppedt 
kinn a hóember. 

Kaméliát téptem, 
kelyhéből a tegnapi 
eső kicsordult. 

Fönn: borongós hold, 
lenn: békáktól fölzavart 
nyüzsgő víztükör. 

Mandarinrécék, 
menyét leskel reájuk 
az öreg tónál. 

Villámlás után 
bambuszról a gyöngyharmat 
kopogva hullik. 

Hamu alatti 
parázs – úgy rejtőzöm én 
a világ elől. 

Fakón dereng már, 
fogás után vigad a 
maradék halnép. 

Fák lombja hullong, 
hántoló kölyűk már csak 
messzi duhognak. 

Lehulló szirmok 
takarója a tócsán – 
végső katarzis. 

Ködös reggel. Az 
alvó hídon át csak egy 
kiskutya kocog. 

Hó gyarapítja 
halmozódó éveid, 
Komacsi szentély! 

Lecsapolt rizsföld. 
Halacska lapulna egy 
lábnyomnyi vízben. 

Vén, őszi este – 
talán egyszer még vágyott 
emlékem lészen.

Kormorán-halászok – 
a szerzetes szemhúnyva 
húz el a parton.