Ez egy japán versforma. Lényege , hogy témája csak a természet. Személy nem szerepel benne. 3 sorból áll melyek 5, 7, 5 szótagosak. Nem fontos a sorvégek rímelése.A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van.

A haiku azonban nemcsak versforma, hanem műfaj is. Haiku formában íródnak a szenrjú-k (tréfás alkalmi versek), vagy a dzsiszei-k (halál előtti búcsúversek) is, ezek azonban nem tartoznak a haiku műfaj alá.

A 7. században formálódott ki a tanka (vagy vaka), japán népdalokból, némi kínai hatással. Öt sorból áll (5-7-5-7-7), az első három valamely látvány, vagy az általa előidézett benyomás leírása, megfogalmazása, a 4-5. pedig az erre adott reflexió. Erre a jellegzetességére épült egy társasági játék, melyben a valaki által elkezdett vershez másvalakinek kellett a két záró sort kitalálnia, a következő – újabb játékos által mondott – háromsoros egységnek pedig ezzel a kettővel kellett kapcsolatban lennie (renga – láncverselés). Így alakult ki a tanka lerövidítésével a haiku, amely a 17. században egyre nagyobb népszerűségre tett szert, lassan kiszorítva a hosszabb formát.

A tradicionális haiku elméletének kidolgozójaként a 17. század második felében élt Macuo Basót tartják számon. A műkedvelők összejövetelein születő haikai no renga sokszor szójátékokra épülő, humoros vers volt – Basó volt az első, aki súlyosabb tartalommal töltötte meg. Ugyanakkor ő is írt könnyedebb alkotásokat (kdzsóku – bolond vers) a háromsoros formában, ezen irányzat folytatója a 18. századi Karai Szenrdzsú (akiről a műfajt is átnevezték szenrdzsúra). A basói elképzelések megújítói a 18. században Josza Buszon és – részben a 19. század elején – Kobajasi Issza voltak. A 19. század végén Maszaoka Siki lehelt új életet a haikuba (ő alkotta meg magát a szót is, a korábbi haikai, ill. hokku nevekből).